Fanfiction - Csapdában (2012-es Jedi Menedék Novellapályázat)

A 2012-es Jedi Menedék novellapályázatra írt novellám, ami különdíjat kapott.

Csapdában

- Ki a fenének kell egy ilyen mocskos nő? Végzettséged sincs, kislány!

A fülem sértette a magas, szögletes arcú férfi hangja. Egy Nar Shaddaa-i bár tulajdonosa, a nevét nem tudtam, de a hangja annál inkább beleégett az emlékeimbe. Érces, kissé magas férfihang, ami szinte vágta a dobhártyámat. A pult mögül ordibált, én pedig dermedten figyeltem, ahogy egyre hangosabban, egyre erősebben gesztikulálva próbálja megértetni velem a mondandóját. Nem akartam elhinni, amit látok, de ez volt a száraz valóság. Már nem is számolom, hányadik helyen utasítottak el, nem akartam belegondolni. De ez a férfi volt mindközül a legdurvább. A végén már mocskosabbnál mocskosabb szavak hagyták el a száját, én pedig összeszorítottam a szemem, és befogtam a fülem. Nem akartam hallani, ahogy mindennek elmond, nem akartam látni, ahogy egyre idegesebb, és mindezt miattam. Nagyon fájt.

Mikor kifogyott a szuszból, derékon ragadott, és kidobott az ajtón. Nagyot toccsanva landoltam a tócsákkal tarkított macskaköves sikátor járdáján. A térdem kellemetlenül bizsergett, valószínűleg sikeresen lehorzsoltam. Fenébe, hogy csak egy rövid szoknyám maradt, nem nadrágom.

Hatalmasat dörgött az ég, és újra eleredt az eső. Fázósan húztam össze magamon az egyébként is átázott vékony, barna kabátot, menedéket keresve. Utáltam a Csempészek Holdját.  Az egész bolygó egy bűzlő szemétkupac. Most is, ahogy az utcákat jártam, mindenhol halmokban állt a hulladék, az eső miatt pedig még erősebb szagú, undorító lé is folyt néhányból, az összekeveredett, megromlott ételek leve.  Itt kellett élnem, nem volt más lehetőségem, mert mindenem odalett. Édesanyám néhány nappal ezelőtt távozott el véglegesen, és bármennyire akarta, nem hagyhatott rám szinte semmit. Nincstelenek voltunk, hajléktalanok, akiknek sosem volt biztos a másnap. Ahogy erre gondoltam, összeszorult a szívem, mardosott a bánat, a könnyeim végigfolytak az esővel együtt az arcomon. Nem akartam, hogy elmenjen, ahogy az apám, nem akartam egyedül maradni. De mégis ez lett. Én, egy fiatal, nincstelen lány, szemben a Nar Shaddaa mocskos világával, amiben a gyengék elbuknak, az erősek pedig az Alvilág bűnös, bizonytalan, de pompás előnyeit élvezik. Szinte csak ez volt itt, az Alvilág, semmi más, csak ez.

Hosszas járkálás után végre találtam egy fedett helyet, de szerencsétlenségemre egy tele konténer mellett, aminek kibírhatatlan volt a bűze. De tűrtem, mert tűrnöm kellett, a legközelebbi fedett hely messze lehet innen, addigra pedig teljesen átfázok. De ennek most is megvolt az esélye, a vékony pólóm csuromvizesen tapadt a testemre, a kabátom se védett már semmit. A fedetlen lábaimban már éreztem a zsibbadást, amit a lehűlés okozott. Jobb ötletem nem lévén a konténerben kezdtem turkálni. A szaga undorító volt, de annyi jó dolog volt az egészben, hogy a szemetet legalább zsákokba rakták. Kibontottam az egyik ilyet, és hatalmas boldogságomra régi ruhákkal pakolták tele. Bár mindegyik szakadozottnak, és koszosnak tűnt, de vastagok, és legfőképp szárazok voltak. Találtam egy pár számmal nagyobb nadrágot, mint ami az én méretem, de nem érdekelt, mert egy anyagdarabbal meg tudtam tartani a derekamon. Aztán egy hosszú, barna kabátot, kicsit szakadt béléssel, hatalmas zsebekkel. Rögtön felkaptam ezt is. Sosem éreztem ilyen jónak egy száraz, meleg ruha érintését. Egy takaró is akadt a csomagban, meg néhány másik nadrág és kabát, ezért kiszedtem, ahogy volt, és magamhoz szorítottam. A takaróba bugyoláltam magam, mert a ruhák ellenére is fáztam, de így már sokkal jobban éreztem magam, a takaró alatt a ruhacsomaggal.  A földön ülve nekidőltem a nedves, szürke falnak, ami a konténer mögött futott, hátrahajtottam a fejem, és elgondolkoztam. Kaja nélkül kibírom reggelig, ha keresek egy éttermet, a kukában biztos találok valami ehetőt. Aztán másfelé járt az agyam. Én, Amy Hellstorm, a tizennyolc éves lány árva, és nincstelen lettem, az utca egyik szomorú sorsú lakója. Mégis mihez tudok én kezdeni?

Nem aludtam sokáig, nem ment. Talán sikerült reggelig, talán nem, ezen a bolygón nem lehetett tudni, mikor van nappal, vagy éjszaka, főleg az ehhez hasonló alsóbb szinteken. A forgalom ugyanakkora volt mindig, és folyton félhomály uralkodott, a mesterséges világításnak köszönhetően. A konténer, ami mellett kikötöttem, alig kapott fényt, csak éppen látni lehetett, hogy van ott valami, de mellette ülve észrevehetetlen voltam. Az eső is elállt, szerencsémre, nyomában tócsák és vizes falak maradtak, amik csillogtak a gyér fényben. Sírni támadt kedvem, zokogni a sorsom miatt, de erőt vettem magamon, felálltam, és elindultam valamerre. Olyan helyen voltam, amit nem ismertem, így céltalanul bandukoltam a koszos utcákon, kerülgetve a járókelőket. Több helyen ment leplezetlenül a fűszerüzletelés, a sarkokon örömlányok álltak, néhányuk arcán láttam a szégyent, amit éreztek. A Nar Shaddaa alvilága kegyetlen, és kiszámíthatatlan.

Nem tudtam hozzászokni ehhez a kilátástalan élethez. Nemrég még egy viszonylag tiszta bérházban éltem az anyámmal, és szűkölködtünk, de mindig jutott kenyér az asztalra. De megváltozott minden, egy átverés áldozatai lettünk, kidobtak a lakásból, mindenünket elvették, az utcára kerültünk. Anyám hamarosan lebetegedett, orvosra nem volt pénzünk, a kór pedig elvitte. Mindez pár napja történt, nekem pedig fogalmam sem volt arról, mihez kezdhetnék. Ahogy az utcákat jártam, egyre jobban láttam a nyomort, ami uralta a holdat, rengeteg hozzám hasonlóan nincstelen lény szédelgett a tömegben, vagy a falak mellett üldögélt, feküdt. Sokan súlyos sérültek lehettek, de nem volt ki ellássa őket. Kegyetlen az élet.

Ahogy sétáltam, végre találtam egy Étterem feliratú helyet. Lepusztultnak tűnt, de volt forgalma. Két épület közötti keskeny átjárón jutottam mögé, egy széles sikátorba. Hátul egy nyitott ajtó mellett megláttam egy konténert, amin csillogott az ajtón kiszűrődő fény. Gyorsan odalopóztam, figyelve, hogy ne lásson meg bentről senki, és megnéztem a fémdoboz tartalmát. Tele volt ételmaradékkal, ami jó hír volt. Az egyik zsákban szinte érintetlen bantha szeleteket találtam, rengeteget. Az egész zsákot kicincáltam, és nézelődtem tovább. Találtam egy félig üres üveget, kinyitottam, beleszagoltam. Nem tűnt alkoholnak, gyümölcs illata volt, ezért visszazártam, és beraktam a ruhák közé. Kutakodtam volna tovább is, ha valaki nem ordít rám a hátam mögül. Hirtelen megfordultam, de csak egy fehér ruhába öltözött férfit láttam, ő ordított. Gyorsan felkaptam a zsákokat, és elszaladtam, kirohantam az utcára, majd néhányszáz méterrel arrébb álltam meg. Ziháltam, egy falnak támaszkodva próbáltam megnyugodni. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről, de lassan visszaállt a normális ütembe. Bementem egy sikátorba, leültem a földre, a hátam a falnak támasztottam, és elkezdtem enni. Napok óta nem volt rendes étel a számban, így gyorsan eltűntettem az egyik hússzeletet, de többet nem, a gyomrom összeszűkült, és nem bírt el többet, már ennyitől is kellemetlenül feszült. Inni már nem volt kedvem, eltettem mindent, aztán a térdemre hajtottam a fejem. Fájt, hogy egyedül vagyok, hogy anyuék nincsenek többé. Sosem fogom újra látni a mosolyát, nem fog többé hozzám szólni. Eltűnt, örökre… Nem bírtam ki, kicsordultak a könnyeim, végigfolytak az arcomon, nedves foltokat hagytak a kabátomon, de nem érdekelt. Csendben sírtam, lehunyt szemmel, kizártam a zajos külvilágot,  egymagam maradtam a bánatommal. Képtelen voltam arra gondolni, hogy egyszer jobb lesz, nem tudtam elképzelni, hogy a kilátástalan helyzetem valaha is megváltozhat.

Talán percekig, talán órákig ültem ott lehunyt szemmel, könnyezve, fogalmam se volt, csak arra eszméltem fel, hogy valaki a vállam rázza. Ránéztem, és kellett egy pár pillanat, amíg felfogtam, hogy áll mellettem valaki. Egy magas, mondhatni jólöltözött, hófehér bőrű, keskeny arcú férfi volt az, akit egyáltalán nem ismertem. Egészen jóképűnek találtam, sokat dobott rajta az is, hogy mikor ránéztem, megeresztett felém egy félmosolyt.

- Hé, kislány – szólalt meg kicsit reszelős, mély hangján. – Nincs hova menned?

Nem szólaltam meg, csak a fejem ráztam. Próbáltam kitalálni, mit akar, de nem jutottam sokra.

- Ha akarod, segíthetek neked. Van egy kis lakásom a közelben, ott felmelegedhetsz.

Nem bíztam benne. Egyáltalán nem. Valahogy nem tetszett a fény a szemében.

- Nem… Nem kell… - kezdtem bele rekedten. – Én… Én elvagyok magamban is…

- Félsz tőlem?

Igen, gondoltam, félek, mert nem ismerlek. Valahogy viszont mégis csábított az ajánlata.

- Nyugalom – mondta úgy, mintha kitalálta volna a gondolataim. – Több hozzád hasonló emberen is segítettem, legalább öten vannak otthon. Nincs mitől tartanod.

Végül a menedék gondolata legyűrte a félelmem, és elfogadtam a felém nyújtott kezet. Néhány utcányi séta után egy emeleti lakásba vezetett fel. Az egész bérház roskadozott, de még állt, bár nem tűnt túl biztonságosnak. A folyosók falait már csak elhanyagolható területen takarta a lefoszlott tapéta, megmutatva a mögötte rejlő szürke, mocskos falat. Penészszag uralta a levegőt, de még elviselhető szinten.

Bevezetett az ajtón, egy előtérbe. Azt mondta, várjak ott, mindjárt jön értem.

A lakás itt sem volt bizalomgerjesztőbb, mint a folyosókon, ugyanolyan szürke, koszos falak, és penészszag, mégis otthonosabbnak tűnt, mint a sikátor.

Néhány perc múlva nyílt az ajtó, a férfi pedig intett, hogy menjek be. Lassan, bizonytalan léptekkel beléptem. Egy tágas nappali fogadott, ami valamivel jobb állapotban volt, mint az előtér. Három ajtó nyílt innen, a falak mellett régi kanapék álltak, rajtuk öt emberrel. Végignéztem rajtuk, de elborzadtam. Az egyikükben felismertem az egyik örömlányt az utcáról. Minden jel erre mutatott, a kirívó, keveset takaró öltözék, mind nők voltak. Gyorsan megfordultam, de az előbbi férfi az utamba állt.

- Hová, hová? – kérdezte kaján mosollyal, amitől már reszketni kezdtem.

Gyorsan el akartam ugrani mellette, de félúton elkapta a derekam, és ordított:

- Fiúk, gyertek!

Reszketve figyeltem, ahogy kinyílt az egyik ajtó, és két másik férfi jön ki rajta. Minden erőmből elkezdtem ütni a fogva tartóm hátát, miközben sikoltoztam. De nem jött segítség. A két férfi lefogott, beráncigált az ajtón, aztán egy ágyra hajítottak. A félelemtől tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy bezárják maguk mögött az ajtót, és vigyorogva beszélnek hozzám.

- Most megkapod a büntetésed, ribanc.

Lemerevedve figyeltem, ahogy elkezdenek vetkőzni, aztán az én ruhámat tépték. Leírhatatlan fájdalom következett ezután, de nem ért fel a szégyennel, amit éreztem. Szégyelltem, hogy beleestem a csapdába, szégyelltem, hogy életem első szexuális élménye akaratomon kívül történik meg, és szégyelltem, hogy nem voltam képes ellene tenni. Hiába haraptam, karmoltam őket, nem ért semmit, ketten könnyűszerrel legyűrtek, hogy aztán röhögve éljék ki rajtam vágyaikat. Szenvedtem, patakzottak a könnyeim, és ordítottam a fájdalomtól. Az a pár perc örökre bevésődött az emlékezetembe.

Amikor végeztek, egyedül hagytak a szobában, én pedig sírva, magatehetetlenül feküdtem az ágyon. A vér kellemetlen szaga keveredett a dohos levegőbe, az én vérem szaga. Kicsit megmozdultam, és lenéztem a lepedőre. Tócsában vöröslött alattam, a combomat, és a lábam közét is beborítva.

Talán egy óra is eltelt addig, amíg valaki benyitott. Reszketve húztam magam meg az ágy sarkában, de most feleslegesen féltem. A többi lány jött be, az egyik a hóna alatt egy csomaggal. Az a lány, akit felismertem az utcáról. Szőke, feltűzött haja, kékes szeme, és sovány arca volt. Odajött hozzám, leült az ágy szélére, és letette a csomagot.

- Ezt neked hoztam. Ruhák, takaró, és egy kis étel van benne – mondta barátságosan.

Nem szóltam, még mindig az események hatása alatt voltam. Lehajtottam a fejem, patakzani kezdtek a könnyeim, de ő átölelt, simogatta a hátam, és nyugtatóan a fülembe suttogott.

- Minden rendben lesz. Tudom, hogy mit érzel, de ki kell bírnod. Érted?

Ha nehezen is, de sikerült megnyugtatnia, abbahagytam a sírást.

- Jobb egy kicsit? – kérdezte halkan.

- Igen – motyogtam.

Felállt, kibontotta a csomagot, és előhúzott egy hosszú ruhát.

- Ezt kapd fel, aztán gyere velem.

Nem igazán értettem, mit akar, de úgy tettem, ahogy mondta. Valahogy ösztönösen bíztam benne. Levettem a szétszaggatott rongyaim, és felhúztam azt, amit ideadott, vigyázva arra, hogy ne vérezzem össze. Mikor kész lettem, felálltam, és kissé bizonytalan léptekkel elindultam felé. Megfogta a kezem, ami nyugalommal töltött el, aztán kivezetett az ajtón. Kint a megrontóim, és a másik férfi ültek. Megborzongtam, ahogy rájuk néztem, és féltem, hogy újra megteszik, de a lány megszorította a kezem, és kicsit gyorsított.

- Hé, hová viszed? – kérdezte az egyik férfi.

- Csak a mosdóba – válaszolt gyorsan a lány, aztán benyitott egy ajtón. Egy piszkos kis fülke volt, egy vécével, egy zuhanyzóval és egy mosdókagylóval, felette tükörrel.

- Gyere, segítek letusolni – ajánlotta, és lehúzta a ruhát rólam.

Megnyitotta a vizet, kicsit állítgatta a hőfokot, aztán odahívott. Aláálltam, ő pedig elkezdte először kézzel, aztán egy beszappanozott szivaccsal mosni a testem. A meleg víz érintkezése a bőrömmel elsőre furcsa volt, de aztán  már kifejezetten jóérzéssel töltött el. Percekig tartott, mire lemostuk a vért és a mocskot, aztán elkezdtem törölközni. A lány ebben is segített, közben beszélgettünk.

- Herupa Shugo vagyok – mutatkozott be. – Hogy hívnak?

- Amy Hellstorm – viszonoztam.

- Téged is beetetett az a rohadék? – kérdezte fojtott hangon, amire csak egy bólintással válaszoltam.

- Mindannyiunkkal ez volt, aztán ugyanazt tették, amit veled. Nem is egyszer… - A tekintete elsötétedett.

- Kijutunk innen valaha? – kérdeztem csendesen.

- Nem tudom – rázta a fejét. – Sella, az egyik lány megpróbálta, de visszahozták, és nagyon megbüntették. Még mindig nem gyógyult meg teljesen. Múlthéten meg egy másik lány öngyilkos lett…

- Semmi remény? – A hangom remegett a szavai után.

- Én reménykedek – mondta határozottan. – Nem tudom, hogy jussak ki innen, de reménykedem, hogy van rá mód. Azt hiszem, ez tart életben.

- Nekem már semmim sincs, ami miatt élhetnék – motyogtam lehajtott fejjel. – A szüleim meghaltak, más pedig nincs nekem. Azt hiszem, az öngyilkosság megváltás lenne…

- Ne is gondolj erre! – mondta hirtelen, miközben megszorította a vállam. – A halál semmire sem megoldás. Nem akarom, hogy még valaki meghaljon. Nem akarom…

Most ő sírta el magát. Csak néztem szótlanul, akaratlanul is simogatva a fejét. Őrültség... De mégis mit tegyek? Tűrjem addig, amíg más miatt halok meg, vagy öljem meg önmagam? Meneküljek a halálba?

- Mindenkinek van egy célja – suttogta Herupa. – Mindenkinek van egy cél az életében. Ezt édesanyám mondta nekem, mikor még kicsi voltam. Csak meg kell találni ezt a célt. Amíg keresed a célt, azért élsz, hogy megtaláld, ha megtaláltad, azért, hogy teljesítsd. Én így gondolom, ezért nem menekültem el az élet elől.

Nem szóltam semmit, de a szavai elindítottak bennem valamit. Igaza lehet, gondoltam, nekem is így kéne gondolkoznom.

- Hé, meddig vagytok még odabent? – ordított valaki kintről, az ajtón dörömbölve.

- Megyünk már! – kiabált vissza Herupa ingerülten, aztán felém fordult. – Nincs értelme megölnöd magad, érted?

Bólintottam, aztán magamra kaptam a ruhát. Kimentünk, a stricik pedig megint az egyik kanapén ültek. A főnök odaszólt nekünk:

- Nyomás aludni, kurvák! Holnap munka.

Benyitottunk a szobába. A többi lány épp öltözött, nem foglalkoztak velünk, csak akkor néztek ránk, mikor bementünk, de gyorsan elfordították a tekintetüket.

Herupa gyorsan lehúzta a véres lepedőt az ágyról, aztán a matracot is, mivel az is vöröslött egy nagy foltban. A szoba sarkában volt egy másik, kicsit koszos, de legalább nem vérfoltos darab, gyorsan berakta azt az ágyba, előhúzott egy lepedőt, megvetette az ágyat. Csendben megköszöntem, és leültem a szélére. Az övé mellette volt.

- Holnap már munkára fognak téged is – suttogta. – Vigyázz magadra, és ne csinálj őrültséget. Ha megszöksz, biztosan elkapnak, és visszahoznak, a büntetést pedig elvégzik, nem fognak finomkodni.

- De ez… Annyira… - kezdtem szakadozva, könnyező szemekkel. – Nem akarom ezt csinálni… Csak nyugodt életet akarok. Szabadságot…

- Mindannyian ezt akarjuk – válaszolt komoran. – De ha ki akarsz szabadulni, tűrnöd kell, amíg nem lesz rá lehetőséged.

Lassan bólintottam, aztán ledőltem az ágyra. A fájdalom még nem múlt el, de enyhült, a beszélgetés után a szégyenérzetem sem volt olyan erős. De ettől még nem voltam képes nyugodtan aludni, órákig éberen feküdtem, és mikor el is aludtam, álmomban újraéltem a történteket.

Fáradtan keltem fel, ráadásul nem is magamtól, az egyik férfi vert fel minket.

- Kapjatok fel valami izgató ruhát, és irány az utca!

Mindannyian nyűgösen, álmosan kászálódtunk ki az ágyból. Előhúztam alóla a csomagot, kivettem belőle egy szoknyát, egy bugyit, egy pólót, meg egy mellényt. Lassan öltöztem, figyelve az ajtónál álló férfire.

Herupa szótlanul művelte ugyanezt előttem. Láttam rajta, hogy menten elrohanna, ha tehetné, de nem tehette. Ugyanezt a késztetést éreztem én is, de féltem a futtatóimtól, attól, hogy bántani fognak, esetleg még meg is ölnek. Szinte remegve húztam fel a rövid, fekete szoknyát, aztán egy magassarkút, amit Herupa adott kölcsön. Szorította kicsit a lábam, és kételkedtem benne, hogy nem töröm ki a bokám, ha elkezdek benne járni, de nem szóltam. Ha panaszkodok, büntetésre számíthatok, amit semmiképp sem akartam.

- Gyerünk, gyerünk, igyekezzetek! – kiabált a férfi az ajtóból.

Mindannyian összerezzentünk, és gyorsítottunk a tempón. Amint elkészültünk, kitereltek minket a nappaliba. A másik két férfi ott állt, a harmadik csatlakozott hozzájuk, mi pedig felsorakoztunk előttük. Az, amelyik ide hozott, leplezetlenül végignézett rajtam, és elvigyorodott, aztán megint komoly arckifejezést vágott, és elkezdte a mondandóját:

- Tudjátok a dolgotok, a környező forgalmasabb utcák sarkaira mentek. Shugo, neked privát kuncsaftod van, Alex elmondja a címet.

Amikor befejezte, odalépett hozzám, és csendesen, fenyegető hangnemben kezdett beszélni:

- Te pedig jó kislány leszel, és nem próbálsz megszökni. Ha meg is tennéd, el fogunk kapni, és ne akard, hogy büntetésképp én is beszálljak a srácok mellé, miközben meggyaláznak. Értetted?

Nagyot nyelve bólintottam. Már közel sem volt olyan barátságos arca, mint először, sőt, jóképűnek sem nevezném. Szinte szögletes arc, keskeny vágású, félelmetes szemek, vékony ajkak, hófehér bőr. Mi a fenét néztem ki akkor belőle?

A másik kettő kiterelt minket az ajtón, az Alexnek nevezett pedig Herupának beszélt. Láttam az undort az arcán, ahogy meghallotta, kihez is kell menjen. Talán rossz emlékei vannak vele kapcsolatban. Engem két utcával arrébb irányítottak, egy viszonylag forgalmas, széles út mellé. Mindenféle üzlet sorakozott a két oldalán, és tömve volt járókelőkkel minden. Alex azt mondta, hogy nyolc óra múlva menjek vissza, ha nem teszem, megkeres. Adott egy viharvert órát is, amit beleraktam a mellény egyik zsebébe.

Ahogy néha körbetekintettem, megborzongtam. Nem mertem ránézni a férfiakra, egyszerűen féltem tőlük. Mindegyikben a két megrontómat láttam viszont. El akartam rohanni, de mindig óva intett a tegnapi beszélgetés emléke.

A fedetlen lábaim fáztak, néha végigfutott az egész testemen a hidegrázás. Órák teltek el, amíg ott álltam, de senki sem szólított meg. Igazából nem tudtam, mit tegyek, kezdjek el flörtölni velük, vagy mi? Folyton az járt az eszemben, hogy megbüntetnek, ha pénz nélkül megyek vissza, de mégsem volt erőm megszólítani bárkit. De ekkor megállt mellettem valaki. Egy magas, vállas ember férfi. Közelebb hajolt hozzám, és megszólalt:

- Egy órában benne vagy?

Nem kellett sok hozzá, hogy elszaladjak onnan. Már az is megijesztett, hogy mellettem áll, nemhogy a szavai. De nyeltem egyet, és bólintottam.

- Gyere utánam.

Félős léptekkel követtem egy közeli lakásig. Bevezetett a hálószobába, leültetett az ágyra, és azt mondta, kezdjek vetkőzni. Megtettem mindent, amit mondott. Gyengédebb volt, mint vártam, de ez semmit sem segített a szégyenen, amit éreztem. Még ha annyira nem is fájt, mint akkor, de most még mocskosabbnak éreztem magam, hiszen nem is tiltakoztam, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar. Egy újabb rossz emlék, amire könnyezve emlékezek vissza.

Mikor letelt az óra, lerendeztük az anyagiakat, aztán újra a sarokra mentem. Mondhatni sokat fizetett, de fogalmam se volt, hogy ez elég lesz-e annak a stricinek.

„Undorodom magamtól. Azon gondolkodom, hogy elég lesz-e a pénz, mikor ilyen mocskos dolgokat műveltem az előbb? Mi történt velem?”

És a műszak végéig ezen gondolkodtam, gyötört az önvád, utálni kezdtem magam. De mégsem menekültem el, maradtam tovább szajhának, mert nem tudtam elmenekülni.

A nyolc óra letelt, és nem jött senki más. Csüggedten kezdtem visszafele sétálni.

„De miért szomorít el ez? Inkább örülnöm kéne, hogy nem kellett többször is kiállnom ugyanazt!”

De tudtam, hogy nem ezért volt olyan rossz a kedvem. Bár, lehet jó, ha valakit kényszerítenek, hogy örömlány legyen?

„Nem akarom, hogy bántsanak. Nem akarom, hogy újra megtegyék velem. Ezért csüggedek, mert ha keveset viszek vissza, biztosan megbüntetnek!”

Így veszekedtem magammal, amíg vissza nem értem. Három lány, köztük Herupa, már ott volt, ahogy a három strici is.

- Mutasd, mennyit hoztál – utasította a főnök.

Odaléptem hozzá, és reszketős kézzel előszedtem a kreditchipeket. Azonnal elvette, és haragosan kérdezte:

- Csak ennyi?

- Nem… Nem volt más… Csak egy ember… - kezdtem reszketve, de alig szólaltam meg, egy erős kéz máris az arcomra csapott. Az ütés erejétől oldalra estem, és rettegve néztem a támadóra. Az fenyegetően lépkedett mellém, közben kiabált:

- Csak egy ember? Csak egy?! – A szavait egy rúgással nyomatékosította, az oldalamat érte. – Miért csak egy? Miért?!

- Mert… Mert… - nyögtem az oldalamat szorongatva, összeszorított szemmel.

Éreztem, ahogy valaki megfogja a ruhám a nyakamnál, és felemel. Kinyitottam a szemem, és a főnökkel találtam magam szemben.

- Ilyet nem csinálunk, kislány! Ha nincs kuncsaft, akkor szerzel! Odamész, felhívatod magad a lakásába!

- Értettem… Értettem! Sajnálom! – kiabáltam kétségbeesve, mire ellökött magától.

A padlón landoltam, a hátamon, és vártam az újabb rúgást, de nem jött. Ennyiben maradt.

A további napok, hetek, sőt, hónapok, hasonlóan teltek. Egyre jobban undorodtam magamtól miatta, de megtanultam magamhoz csábítani a férfiakat, és sok pénzt hoztam a munkaadóim számára, de ebből én nem sokat kaptam meg. Csak néha annyit, hogy ruhát, vagy kaját tudjak venni, azokban az egyórás kimenőkben, amiket adtak naponta. És bár jó pénzük volt rajtam, mégis rendszeresen kaptam újabb verést, és néha, mikor a főnök nem volt háznál, a másik kettő rajtam elégítette ki a vágyait. Hiába ellenkeztem, mindig maguk alá gyűrtek. Gyötrelem volt az egész, és mindenért önmagam okoltam, önmagam utáltam egyre jobban. Undorral néztem a tükörbe, ahonnan egy vöröshajú, zöldszemű, sápadt, megkínzott lány nézett vissza. Nem tudtam örülni semminek, csak Herupa mondataiból tudtam annyi erőt meríteni, hogy ne végezzek magammal, ami viszont sokszor megfordult a fejemben. De annyi jó volt a dologban, hogy őt megismertem. Szinte a nővéremmé vált, ő volt az, aki ellátta a sebeim, ha valami baj történt, akivel kibeszélhettem a gondokat. Aki megkönnyítette az élet elviselését. De egy napon, körülbelül hat hónappal azután, hogy beleestem ebbe a csapdába…

A főnök tehetetlenül járkált körbe a szobában, és egyre mérgesebb lett.

- Azt megemlegeti, amit kap, ha végre visszajön – mondogatta folyamatosan.

Az összes lány a nappaliban ült, kivéve egy valakit: Herupát. Már órák teltek el azóta, hogy végeztünk mindannyian, de ő nem jött vissza. Alex és a másik tag a keresésére indultak. Én magamban elvigyorodtam. Hátha sikerült megszöknie, és új életet kezdhet valahol máshol. Talán potyautasként felszállt egy hajóra, és már a csillagok felé tart. Nekem is új reményt adott ez a gondolat.

Az ajtó kicsapódott, és a lihegő Alex tűnt fel előtte.

- Főnök – nyögte kifulladva. – A csaj meghalt.

Hirtelen úgy éreztem, mintha kilépnék a testemből. Minden idegennek hatott, a hangok tompák voltak, a kép színtelen. Herupa… Nem lehet… Lehetetlen!

Mardosott a bánat, a kétségbeesés, és a félelem. Meghalt… Meghalt!

- Mi lett vele? – hallottam a főnök felől, de mintha víz alatt lettem volna, olyan volt a hangja.

- Úgy tűnik, megerőszakolták, megkéselték, és kirabolták. Nem találtam nála semmit.

- Értem… Hol találtál rá?

- Elég messze, arra nem hinném, hogy ismerik. Nem hozhatják kapcsolatba velünk.

- Hmm. Kár érte. Sokat hozott a konyhára – morogta. – Mindegy, majd keresünk mást a helyére. Úgyis olyan sok a csöves!

A szavai villámcsapásként értek. Ennyit ér ezeknek egy ember élete?! Nem maradhatok. Nem szabad…

- Jól van, lányok, kényszerműszak! – emelte fel a hangját a férfi. – Pótolni kell a kiesett pénzt. Gyerünk, szaporán!

Alig bírtam felállni, de az a szemét talpra rántott.

- Azt mondtam, gyerünk – suttogta fenyegetően. – Ne akarj a másik sorsára jutni. Irány dolgozni!

Újra kitessékeltek minket az ajtón, de most a főnök is velünk tartott. A szokásos helyre tereltek, aztán újabb nyolc órás műszak következett… volna. Nagyjából egy órát vártam, mert tudtam, hogy Alex körülbelül ilyenkor hagyja abba a figyelésem. Az első naptól kezdve gyanús voltam nekik, így vigyáztak, hogy ne szökjek meg. De most, ahogy eltűnt, mégis megtettem. Lekaptam a magassarkút, és rohantam, ahogy csak bírtam, nem néztem, merre, csak minél messzebbre. Nem akartam ilyen mocskos emberek játéka lenni, nem akartam, hogy újra meg kelljen tennem azt. Könnyezve futottam legalább félórán át, Herupára gondolva. Ő reménykedett abban, hogy kijutunk ebből, de most meghalt, nem, megölték. Pedig nem tett semmit… Túl jó volt ahhoz…

Mikor teljesen kifulladtam, nekitámaszkodtam egy hosszú sikátor szürke falának. A lábaim sajogtak, fáztam, és éhes voltam. Lekuporodtam a fal tövébe, lehajtottam a fejem, és próbáltam nem gondolni semmire. De nem sikerült, megzavartak. Valaki a vállamon kopogtatott. Felnéztem, és megláttam egy ráncos, ősz hajú, rongyos ruhájú férfit. Összerezzentem, és félelmemben távolabb húzódtam, de nem jött utánam. Úgy nézett ki, nem akar bántani, de túlságosan féltem ahhoz, hogy ezt észrevegyem.

- Ne félj, ne félj – nyugtatott. – Tessék, egy kis étel, kishölgy, látom, rád fér.

Odanyújtotta a kezében tartott kis étele felét. Talán hajléktalan lehetett, annak nézett ki. Nem értettem a kedvességét, de félősen elfogadtam, és gyorsan enni kezdtem. A tésztaszerűség nagyon jólesett, fél napja nem ettem egy falatot se. A kisöreg tisztes távolságban leült, és mosolyogva figyelte, ahogy eltűntetem az ennivalót.

- Tényleg… Tényleg nem akar bántani engem? – kérdeztem tőle félősen.

- Eszem ágában sincs – mosolygott tovább.

- Akkor… Vigyázna rám? Ha… Ha elalszom, és valaki jönne…

- Természetesen. Megteszem, ami tőlem telik.

- Köszönöm – motyogtam csendesen, mosolyogva, és lehajtottam a fejem.

Nem sok idő kellett, és elnyomott az álom. Nem tudom, meddig tarthatott, de biztosan nem sokáig. Arra ébredtem fel, hogy valaki a vállamat rázza, és kiabál. Egy félelmetesen ismerős arccal találtam magam szembe. Gyorsan körbepillantottam, és a stricik mellett megláttam az öreget, a földön fekve, a hasát szorongatva. „Az én hibám. Ne… Az én hibám…”

Minden erőmmel ki akartam rántani magam a fogásból, de a másik kettő is rásegített. Remegve kapkodtam a fejem, tudtam, mi következik.

- Azt hitted, elmenekülhetsz? Megmondtam, hogy meg fogunk találni! Most megbüntetünk, itt helyben!

Velőtrázóan sikoltoztam, vergődtem, próbáltam kiszabadulni, de mindhiába. Újra megtörtént. Újra megtették velem, sokkal brutálisabban, mint azelőtt bármikor. Az a fájdalom. A kín…

*

- Amy… Amy.

A csendes, mély hang egyre hangosabban szólt hozzám. Éreztem, ahogy valaki finoman megrázza a vállam, én pedig megfordulok. Valami lecsúszott a hátamról, valami puha. Lassan kinyitottam a szemeim. Egy fényes fémfallal találtam magam szemben, a hang pedig tisztán kivehetően szólt a hátam mögül. Megfordultam, és megpillantottam a férfit. Magas volt, barnahajú, kékszemű, hosszú ballonkabátot viselt. A haja hosszú volt, egy nagy fonat pedig a vállán pihent. A kabát alatt megcsillant egy sugárvető markolata.

- Mi a baj? Sikoltoztál. Rosszat álmodtál? – kérdezte kedvesen.

Ekkor jöttem rá, mi is a helyzet. A megerőszakolás, a nyomor, Herupa halála, Mindet csak álmodtam. Nem, ez így nem helyes. Mindet újra átéltem álmomban. Igen, ez történt. A múltamat éltem újra.

- Nem akarsz felkelni? – kérdezte a férfi játékosan. – Vagy egész nap csak fekszel az ágyon, és kézből etetlek?

- Felkelek, felkelek, de menj ki, ruhát is akarok váltani – mondtam mosolyogva, mire ő elindult a helység egyetlen kijárata felé.

- Nem kell sietned, nincs meló. A Csempészmenedék pedig még itt lesz annyi ideig, amíg nyugodtan felöltözhetsz.

Felültem az ágyon. Szomorú sorsom volt, de annak az időszaknak már vége. Szörnyű volt, amit ki kellett állnom, de kijutottam belőle. Mert volt, aki kijuttatott. Rion. Még mindig emlékszem arra a néhány nappal ezelőtti esetre, mikor megmentett egy erőszakoskodó kuncsafttól a Nar Shaddaa egyik bárjában, aztán másnap elhozott magával. Egy csempész társa lettem, egy bűnöző, de ez boldoggá tett, nem szomorúvá. Amy Hellstorm, a fiatal, tizenkilenc éves csempészlány, aki kijutott a prostitúció csapdájából, és a csillagok közé menekült. És ebben egy kivételes, a csempészek között különcnek számító, jóakaratú, törődő ember segített, amiből kevés van a világon. Mosolyogva gondoltam erre, miközben felvettem az utolsó ruhadarabom is, és jókedvűen elindultam a Star Hawk pilótafülkéjébe. Most már tudom, ez az én életem célja, ez volt az, amiről Herupa beszélt. Végre megértettem…