Közzétenném egy réges-régi regénykezdeményem első fejezetét, igazából csak úgy mementónak és ösztönzőnek, hogy folytassam az írást. Aki olvassa, jó szórakozást kívánok hozzá! :)
(Zero
Project)
1. fejezet
Gyilkosság a sikátorban
Zajos egy éjszaka – gondoltam
magamban. A levegő enyhén hűvös volt, és füstös, a közeli utca zajai pedig
idegesítően hullámoztak, sértve az érzékeny dobhártyám. Félhomály uralkodott,
abba az árnyékos sarokba alig jutott el a lámpafény. Hát persze, egy sikátorban
álltam, az egyik ház nedves falának támaszkodva. Ostobaság lett volna féltenem a
hosszú, fekete kabátom attól, hogy vizes lesz.
Gyűlöltem
New Jersey-t ilyenkor, de az Egyesült Államok bármelyik részével így lettem
volna. Kipufogófüst, kosz, kétes alakok mindenütt. Mennyivel jobb a város
tisztább környékein élni, félelem nélkül az utcára lépni, tisztességesen
dolgozni… De nem nekem.
Benyúltam
a nadrágom zsebébe, és kihúztam egy doboz cigit. Sietség nélkül vettem a számba
a szálat, és kikerestem az öngyújtóm. Fiatal még az este, minek kapkodni? Meggyújtottam
a szál végét, és beleszívtam egy nagyot. Éreztem, ahogy a maró füst átjárja a
tüdőm minden szegletét, de nem zavart, sőt, örültem neki. Ha volt is valami
nyugtató hatása, nem igazán éreztem; teljesen nyugodt voltam egyébként is.
Figyeltem, ahogy a szürke anyag kiáramlik a számon, és szétterjed a levegőben,
aztán újra beleszívtam. Meló előtt egy szál mindig kell, ez már amolyan rutinná
vált. Levertem a hamut, aztán folytattam még néhány percig.
Mikor
már a végét járta, felhúztam a bal kabátujjam, és az órámra néztem. Négy perc
múlva kettő. Ideje indulni.
Beleszívtam egy utolsót a cigibe, kicsit kiélvezve az ízét, aztán eldobtam,
eltapostam.
-
Le kéne szoknom – motyogtam csendesen magam elé, egy apró mosoly kíséretében.
Mindig ezt mondom, de
sose teszem meg. Minek?
Benyúltam
a kabátom zsebébe, kihúztam egy fekete kesztyűt, és felhúztam a jobb kezemre. A
bal egyébként is mindig kesztyűbe van bújtatva. Levettem a kalapom, és egy sí
maszkot is előkapartam, felhúztam a fejemre, visszavettem a fejfedőt, aztán
hátranyúltam az övemhez, kitapogattam a kést. Megvolt, mindig megvan.
Átvágtam
a zajos, zsúfolt utcán, és bevágódtam a következő sikátorba, feltűnés nélkül.
Nem kellett a feltűnés. Óvatosan haladtam előre a sarokig. Egy kisebb nyitott
térbe nyílt, két tömbház közé. Tűzlétrák, elfüggönyözött, néma ablakok, mocskos
falak, szemeteszsákok, konténerek. Tökéletes hely egy üzlet lebonyolítására.
Hiszen ha egy lakó meg is látja, nem szól senkinek, kedvesebb annál a saját
élete. Mindenki így volt ezzel. Ez dühített.
De
akkor épp nem agyaltam ezen, hanem a fal árnyékából figyeltem, mi folyik a
konténerek között. Percekig nem mozdult semmi, még egy kóbor macska se tévedt
arra, de aztán két oldalról emberek sétáltak be. Feketék, izmosak, soványak,
viszont mindannyian magasak voltak. Mindkét csapat egy-egy táskát hozott, és
tudtam, mi a tartalmuk. Az a négy, akinél nem volt táska, a sikátorba érve
előhúzta a pisztolyát, és a terepet vizslatta. Ránézésre mindegyik
kilencmilliméteres fegyvernek tűnt. A táskahordozók a tér közepére sétáltak,
követőik oltalmában, és miután megbizonyosodtak abban, hogy nincs rajtuk kívül
senki a sikátorban, megmutatták egymásnak a táskák tartalmát. Mindkét csapatból
ellenőrizte egy ember a másik táskát, aztán kicserélték, csendes beszéd közben.
Úgy éreztem, eljött az én időm.
Nesztelenül,
de gyorsan a legközelebbi tag felé rohantam, menet közben kirántottam a késem,
aztán elkaptam hátulról, és egy pillanat alatt átvágtam a torkát. A fröccsenő
vérre fittyet hányva ugrottam a másik felé, mielőtt még feleszméltek, mi is
történt – és pillanatok múlva holtan rogyott össze a szívébe vágó penge
hatására.
Eddigre
a másik négy is feleszmélt, kettő célra tartotta a fegyverét, de elkaptam az
egyik táskás tagot, élő pajzsként használva. A hűlt helyembe csapódó lövedékek
zaja fülsértően hangos volt, még az utca zaja mellett is. Beledöftem a kést a
pajzsom nyakába, nekilöktem a hullát az egyik fegyveresnek, aztán egy gyors
mozdulattal a másik mellett teremtem, átvágtam a torkát, és amíg a társa a
hullával küszködött, a menekülő táskás után ugrottam, és egy mozdulattal a
másvilágra küldtem.
Lövés
dördült, és csak annyira volt időm, hogy a bal kezem az arcom elé kapjam. Fém
csapódott fémnek, szövet szakadt és pergelődött. Elkapta az alkarom. A
pillanatnyi meglepettségét kihasználva rontottam neki, egyenesen a nyakába
vágva a hideg, véres pengét. Egy másodperc múlva már nem volt az élők
világában.
Aztán
meghallottam a közeledő hangokat. Szirénák. Bezzeg,
ha melózok, észreveszi valaki a lövéseket, és jönnek a zsaruk, mi? Bár a
rendőrőrs a közelben van… Gyorsan felkaptam a táskákat, eliramodtam az
egyik tűzlétra felé, és felrohantam a lépcsőn, hangosabban, mint akartam. A
tetejére érve felugrottam, elkaptam egy magasabb kiszögelést, és az egyik ajtót
kihasználva a lapos tetőre másztam, ahol folytattam a rohanást. Átugrottam a
házak közötti keskeny sikátor felett, és futottam tovább legalább húsz percig.
Ott aztán leültem az egyik kémény mellé, nekitámasztottam a hátam, és egy
percig csak lihegtem. Levettem közben a maszkot, a kesztyűt, és letöröltem az
izzadtságot a homlokomról. Ritka, ha a rendőrség felfigyel a ténykedésemre, és
ez pár percen múlott, De szerencsére elég gyorsan mozgok, és elég jó
kondícióban vagyok ahhoz, hogy ne jelentsen gondot a menekülés. Már ha nem
zárnak körbe, vagy van tűzlétra. Mindegy, lényegtelen. Megúsztam, nem fognak
utánam jönni, fogalmuk se lesz, kit keressenek. Ha látott is valaki, a maszk
miatt fel se ismerne, nyomokat pedig nem hagytam, ami alapján
beazonosíthatnának. Még ha meg is lőttek…
Felálltam,
leporoltam a nadrágom, és a tető széléhez léptem.
Ragyogó, szép
messzire elrohantál. Barom.
Egy
ugrással a lejjebb lévő fémerkélyre érkeztem, bár nem túl simán, nagy zajt
csaptam. Az ablakon ki is nézett egy öregasszony, és rosszallóan csóválta a
fejét.
-
Elnézését kérem – villantottam ki legmeggyőzőbb mosolyomat. Valószínűleg nem is
hallotta, amit mondtam, de lényegtelen. Nem kéne minden apró részleten
fennakadnom.
*
Taxival
jutottam haza, szép kis összeget hagyva a sofőrnél. Gyalog reggelre talán
hazaértem volna, de nem akartam ezzel fárasztani magam, elég volt a rohanásból.
Előkapartam
a kabátom belső zsebéből a kulcsom, és nyikorogva benyitottam a sötét kis
lyukba. Megkerestem a villanykapcsolót, gyorsan bevilágítottam a lakást, és
ledobtam a táskákat. A mosogató még tele volt a mosatlannal, délben lusta
voltam hozzá. Jellemző. A telefonom még mindig az asztalon, ahova löktem.
Gyorsan ránéztem; egy új üzenet. A feladó Maul. Öregem, ez az idióta, pont egy
ilyen álnevet használni.
Maul
16-okt-10
01:42
Délben
gyere be az irodába. Melóval helyzet?
Már megint…
Kiritsu
16-okt-10
02:36
Vettem.
Minden rendben ment.
Felesleges
kérdés, egyértelmű válasz. Mi gond lehetett volna? Profi vagyok.
Shot through the heart. And you’re to blame. Darlin’ you
give love a bad name.
Telefon…
-
Igen?
-
Itt Ane. Délután be tudnál ugrani?
-
Már megint valami meló? James is zaklat.
-
Nagyon kellenél, Kiritsu. Ki másra bízhatnék ilyeneket?
-
Egy feltétellel. Veszel nekem egy új kabátot. L-es méret, fekete, hosszú, olyan,
mint a mostani.
-
Te… Jól van, megkapod. Gyere fel délután. Bye.
Le
is tette. Kicsit erőszakoskodó a csaj, de éreztem, hogy fáradt. Másképp
leordított volna.
Végigsimítottam
a kabát ujján. Hát igen, elég szépen
kilyuggatta az ólom. Viszont úgy néz ki, a kezemmel nincs gond, csak felületi
horpadás. Azzal nem kell foglalkozni.
Ledobáltam
a cuccaim, gyorsan lezuhanyoztam, aztán ledőltem a kanapéra. Hosszú nap volt.
*
Nem
aludtam valami sokat, már hétkor szólt az ébresztő. Talán nem kéne mindig éjjel dolgoznom, vagy valamikor pihenni
normálisan. Nem is rossz ötlet, kivehetnék egy kis „szabadságot”.
Újabban
minden napra jutott valami, szépen éjjel tizenegy és három közé pozícionálva.
James és Ane is, mintha összebeszéltek volna. Sok ez nekem, mintha én lennék
mindenki egyszemélyes terminátora.
Kezdem szem elől
téveszteni az eredeti célom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése