2019. március 15., péntek

(Zero Project) - 1. fejezet

Sziasztok!
Közzétenném egy réges-régi regénykezdeményem első fejezetét, igazából csak úgy mementónak és ösztönzőnek, hogy folytassam az írást. Aki olvassa, jó szórakozást kívánok hozzá! :)


(Zero Project)


1. fejezet


Gyilkosság a sikátorban





Zajos egy éjszaka – gondoltam magamban. A levegő enyhén hűvös volt, és füstös, a közeli utca zajai pedig idegesítően hullámoztak, sértve az érzékeny dobhártyám. Félhomály uralkodott, abba az árnyékos sarokba alig jutott el a lámpafény. Hát persze, egy sikátorban álltam, az egyik ház nedves falának támaszkodva. Ostobaság lett volna féltenem a hosszú, fekete kabátom attól, hogy vizes lesz.
Gyűlöltem New Jersey-t ilyenkor, de az Egyesült Államok bármelyik részével így lettem volna. Kipufogófüst, kosz, kétes alakok mindenütt. Mennyivel jobb a város tisztább környékein élni, félelem nélkül az utcára lépni, tisztességesen dolgozni… De nem nekem.
Benyúltam a nadrágom zsebébe, és kihúztam egy doboz cigit. Sietség nélkül vettem a számba a szálat, és kikerestem az öngyújtóm. Fiatal még az este, minek kapkodni? Meggyújtottam a szál végét, és beleszívtam egy nagyot. Éreztem, ahogy a maró füst átjárja a tüdőm minden szegletét, de nem zavart, sőt, örültem neki. Ha volt is valami nyugtató hatása, nem igazán éreztem; teljesen nyugodt voltam egyébként is. Figyeltem, ahogy a szürke anyag kiáramlik a számon, és szétterjed a levegőben, aztán újra beleszívtam. Meló előtt egy szál mindig kell, ez már amolyan rutinná vált. Levertem a hamut, aztán folytattam még néhány percig.
Mikor már a végét járta, felhúztam a bal kabátujjam, és az órámra néztem. Négy perc múlva kettő. Ideje indulni. Beleszívtam egy utolsót a cigibe, kicsit kiélvezve az ízét, aztán eldobtam, eltapostam.
- Le kéne szoknom – motyogtam csendesen magam elé, egy apró mosoly kíséretében.
Mindig ezt mondom, de sose teszem meg. Minek?
Benyúltam a kabátom zsebébe, kihúztam egy fekete kesztyűt, és felhúztam a jobb kezemre. A bal egyébként is mindig kesztyűbe van bújtatva. Levettem a kalapom, és egy sí maszkot is előkapartam, felhúztam a fejemre, visszavettem a fejfedőt, aztán hátranyúltam az övemhez, kitapogattam a kést. Megvolt, mindig megvan.
Átvágtam a zajos, zsúfolt utcán, és bevágódtam a következő sikátorba, feltűnés nélkül. Nem kellett a feltűnés. Óvatosan haladtam előre a sarokig. Egy kisebb nyitott térbe nyílt, két tömbház közé. Tűzlétrák, elfüggönyözött, néma ablakok, mocskos falak, szemeteszsákok, konténerek. Tökéletes hely egy üzlet lebonyolítására. Hiszen ha egy lakó meg is látja, nem szól senkinek, kedvesebb annál a saját élete. Mindenki így volt ezzel. Ez dühített.
De akkor épp nem agyaltam ezen, hanem a fal árnyékából figyeltem, mi folyik a konténerek között. Percekig nem mozdult semmi, még egy kóbor macska se tévedt arra, de aztán két oldalról emberek sétáltak be. Feketék, izmosak, soványak, viszont mindannyian magasak voltak. Mindkét csapat egy-egy táskát hozott, és tudtam, mi a tartalmuk. Az a négy, akinél nem volt táska, a sikátorba érve előhúzta a pisztolyát, és a terepet vizslatta. Ránézésre mindegyik kilencmilliméteres fegyvernek tűnt. A táskahordozók a tér közepére sétáltak, követőik oltalmában, és miután megbizonyosodtak abban, hogy nincs rajtuk kívül senki a sikátorban, megmutatták egymásnak a táskák tartalmát. Mindkét csapatból ellenőrizte egy ember a másik táskát, aztán kicserélték, csendes beszéd közben. Úgy éreztem, eljött az én időm.
Nesztelenül, de gyorsan a legközelebbi tag felé rohantam, menet közben kirántottam a késem, aztán elkaptam hátulról, és egy pillanat alatt átvágtam a torkát. A fröccsenő vérre fittyet hányva ugrottam a másik felé, mielőtt még feleszméltek, mi is történt – és pillanatok múlva holtan rogyott össze a szívébe vágó penge hatására.
Eddigre a másik négy is feleszmélt, kettő célra tartotta a fegyverét, de elkaptam az egyik táskás tagot, élő pajzsként használva. A hűlt helyembe csapódó lövedékek zaja fülsértően hangos volt, még az utca zaja mellett is. Beledöftem a kést a pajzsom nyakába, nekilöktem a hullát az egyik fegyveresnek, aztán egy gyors mozdulattal a másik mellett teremtem, átvágtam a torkát, és amíg a társa a hullával küszködött, a menekülő táskás után ugrottam, és egy mozdulattal a másvilágra küldtem.
Lövés dördült, és csak annyira volt időm, hogy a bal kezem az arcom elé kapjam. Fém csapódott fémnek, szövet szakadt és pergelődött. Elkapta az alkarom. A pillanatnyi meglepettségét kihasználva rontottam neki, egyenesen a nyakába vágva a hideg, véres pengét. Egy másodperc múlva már nem volt az élők világában.
Aztán meghallottam a közeledő hangokat. Szirénák. Bezzeg, ha melózok, észreveszi valaki a lövéseket, és jönnek a zsaruk, mi? Bár a rendőrőrs a közelben van… Gyorsan felkaptam a táskákat, eliramodtam az egyik tűzlétra felé, és felrohantam a lépcsőn, hangosabban, mint akartam. A tetejére érve felugrottam, elkaptam egy magasabb kiszögelést, és az egyik ajtót kihasználva a lapos tetőre másztam, ahol folytattam a rohanást. Átugrottam a házak közötti keskeny sikátor felett, és futottam tovább legalább húsz percig. Ott aztán leültem az egyik kémény mellé, nekitámasztottam a hátam, és egy percig csak lihegtem. Levettem közben a maszkot, a kesztyűt, és letöröltem az izzadtságot a homlokomról. Ritka, ha a rendőrség felfigyel a ténykedésemre, és ez pár percen múlott, De szerencsére elég gyorsan mozgok, és elég jó kondícióban vagyok ahhoz, hogy ne jelentsen gondot a menekülés. Már ha nem zárnak körbe, vagy van tűzlétra. Mindegy, lényegtelen. Megúsztam, nem fognak utánam jönni, fogalmuk se lesz, kit keressenek. Ha látott is valaki, a maszk miatt fel se ismerne, nyomokat pedig nem hagytam, ami alapján beazonosíthatnának. Még ha meg is lőttek…
Felálltam, leporoltam a nadrágom, és a tető széléhez léptem.
Ragyogó, szép messzire elrohantál. Barom.
Egy ugrással a lejjebb lévő fémerkélyre érkeztem, bár nem túl simán, nagy zajt csaptam. Az ablakon ki is nézett egy öregasszony, és rosszallóan csóválta a fejét.
- Elnézését kérem – villantottam ki legmeggyőzőbb mosolyomat. Valószínűleg nem is hallotta, amit mondtam, de lényegtelen. Nem kéne minden apró részleten fennakadnom.

*

Taxival jutottam haza, szép kis összeget hagyva a sofőrnél. Gyalog reggelre talán hazaértem volna, de nem akartam ezzel fárasztani magam, elég volt a rohanásból.
Előkapartam a kabátom belső zsebéből a kulcsom, és nyikorogva benyitottam a sötét kis lyukba. Megkerestem a villanykapcsolót, gyorsan bevilágítottam a lakást, és ledobtam a táskákat. A mosogató még tele volt a mosatlannal, délben lusta voltam hozzá. Jellemző. A telefonom még mindig az asztalon, ahova löktem. Gyorsan ránéztem; egy új üzenet. A feladó Maul. Öregem, ez az idióta, pont egy ilyen álnevet használni.

Maul
16-okt-10 01:42

Délben gyere be az irodába. Melóval helyzet?

Már megint…

Kiritsu

16-okt-10 02:36

Vettem. Minden rendben ment.

Felesleges kérdés, egyértelmű válasz. Mi gond lehetett volna? Profi vagyok.

Shot through the heart. And you’re to blame. Darlin’ you give love a bad name.

Telefon…
- Igen?
- Itt Ane. Délután be tudnál ugrani?
- Már megint valami meló? James is zaklat.
- Nagyon kellenél, Kiritsu. Ki másra bízhatnék ilyeneket?
- Egy feltétellel. Veszel nekem egy új kabátot. L-es méret, fekete, hosszú, olyan, mint a mostani.
- Te… Jól van, megkapod. Gyere fel délután. Bye.

Le is tette. Kicsit erőszakoskodó a csaj, de éreztem, hogy fáradt. Másképp leordított volna.
Végigsimítottam a kabát ujján. Hát igen, elég szépen kilyuggatta az ólom. Viszont úgy néz ki, a kezemmel nincs gond, csak felületi horpadás. Azzal nem kell foglalkozni.
Ledobáltam a cuccaim, gyorsan lezuhanyoztam, aztán ledőltem a kanapéra. Hosszú nap volt.

*

Nem aludtam valami sokat, már hétkor szólt az ébresztő. Talán nem kéne mindig éjjel dolgoznom, vagy valamikor pihenni normálisan. Nem is rossz ötlet, kivehetnék egy kis „szabadságot”.
Újabban minden napra jutott valami, szépen éjjel tizenegy és három közé pozícionálva. James és Ane is, mintha összebeszéltek volna. Sok ez nekem, mintha én lennék mindenki egyszemélyes terminátora.
Kezdem szem elől téveszteni az eredeti célom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése