Sziasztok!
Egy régebben elkezdett Star Wars fanficem első fejezetét osztanám meg veletek. Hogy miért? Pár héten belül szeretném folytatni :)
- Ne lepődjetek meg, hogy megegyezik a nevem az egyik főszereplőjével, övé volt előbb, én loptam tőle! :D -
Jó szórakozást hozzá!
- Ne lepődjetek meg, hogy megegyezik a nevem az egyik főszereplőjével, övé volt előbb, én loptam tőle! :D -
Jó szórakozást hozzá!
Egy új élet felé
1. fejezet
– Hány éve is volt
már? Hét? - motyogott magában a férfi, az üveghalommal szemezve.
Sokadik sörét itta
már, búskomor arccal kortyolt bele az utolsó üvegbe. Nem volt többre pénze.
Mikor lerakta az asztalra, ügyetlenségében kiborította, és a kabátjára ömlött a
barna, keserű ital. Nem érdekelte a sötét paca a ruhája közepén, csak
morgolódva felállt az asztaltól, és dülöngélve a kijárat felé indult. Forgott
vele a világ, de nem érdekelte, csak az ágyban akarta tudni magát.
Az utcára kilépve
beszippantotta a Korélia kissé füstös, de a bárhoz képest frissebb levegőjét,
és ez kicsit észhez térítette. Az éjszaka közepe volt, a szűkös kis közben alig
botorkált néhány üveget szorongató, csukló lény, de a sötét sarkok nem tűntek
kecsegtetőnek. A kabátos férfi a falnak támaszkodva lassan elindult.
– Még jó, hogy a
közelben lakok - morogta magában, és rendíthetetlen, bár annál bizonytalanabb
léptekkel csökkentette a távolságot a bár és az utca sarkán álló ötemeletes ház
között.
Az út lassan, de
eseménytelenül telt. Néha meg-megbotlott a járdaszegélyben, vagy elesett,
amikor megijesztette egy mellette elzúgó suhanó, de hazaért. És az a bizonyos
„haza” egy penészes falú emeleti szobát jelentett, amit néhány napra bérelt ki
magának, amíg a bolygón tartózkodott. Elitta a maradék pénzét is, de nem
számított. Holnap úgyis jönnek az áruért
- nyugtatta magát.
Benyitott a szűk
szobába, magára zárta az ajtót, de villanyt nem gyújtott, csak az ablakon
beszűrődő fények világították meg gyéren a helységet. Ledobta magát az ágyra, lerúgta a csizmáit,
levette a kabátját, és leterítette az ágyra. A belső zsebéből kihúzott egy
fémhengert, amit ügyetlenül végigtapogatott, de utána vissza is tette.
– Eldobhattam volna,
már úgyse használom - mondta az ablaknak, egy ásítással zárva szavait, aztán
álmosan feküdt a párnára. – Nem kéne innom. Részegen mindig ő jár a fejemben.
Megfordult, és
lehunyta a szemét, pár perc múlva pedig már aludt is. De nem volt képes
nyugodtan, forgolódva, rémálmoktól gyötörve vészelte át az éjszakát. Mint oly sokat
ezelőtt.
Egy kopár, kietlen tájon állt, csak a távolban látott egy
várost. Mögötte egy roncs füstölgött, fehér páncélos lények álltak mellette,
két ember pedig a férfi két oldalán. Nyugtalanok voltak, az egyikük halkan meg
is szólalt.
– Orin, rendben vagy?
A férfi meglepődve pillantott rá. Orin… Rég hallottam ezt
a nevet - gondolta. A fiatal srác aggódóan nézte az arcát, de az elkapta a
tekintetét, és a szeme sarkából a másik alakot fürkészte. Egy fiatal, barna
hajú lány, akin egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét. Gyönyörű volt.
Hirtelen rántást érzett a vállán, odafordult. A másik
alak próbált megszólalni, de egy vérfagyasztó sikoly, és csattanás beléfojtotta
a mondandóját. A férfi óvatosan maga mellé nézett, és meghűlt a vér az ereiben.
Úgy érezte, mintha jeges kést forgatnának meg a szívében.
Allisha… Allisha!
Újabb csattanás hallatszott, a férfi teste pedig magától
mozdult, odakapott az oldalához, aztán kék fény villant, torz ordítás
hallatszott, és a kép köddé vált.
A férfi verejtékben
úszva kinyitotta a szemét. Még élénken éltek előtte az utolsó képsorok. A lány
meghalt… Ő pedig ölt. Orin…
– A nevem már nem
Orin Starrunner! Rion Starborn vagyok, és nem az, aki akkor voltam! - bíztatta
magát félhangosan, miközben felült az ágyon.
Már nappal volt, így
szinte elvakította a fény. A feje zúgott, a ruhái sörszagtól és izzadságtól
bűzlöttek, Rion pedig érezte, hogy ma sem aludt eleget. Mint mindig, ha iszik.
– Csak álom volt… De
miért megint ez? Miért nem tudok megszabadulni az emlékétől?! - dühöngött
halkan, aztán beletörődve átbotorkált a fürdőszobába.
– Borotválkoznom is
kéne - morogta a tükörképének, és belépett a zuhanyzóba.
A hűvös víz kiverte a
maradék álmot is a szeméből, hogy azután felmelegedjen, és lemoshassa magáról
az előző nap bűzét.
Mindig ez volt. Néha
úgy érezte, agyára ment a magány, de minduntalan figyelmeztette magát, nem
kellenek társak. Senki, akit fájna elveszíteni. Nem akarta újra átélni a hét
éve történteket.
Miután nagyjából
rendbe szedte magát, lement a földszintre - különböző szagok miatt a kabátja
nélkül, egy egyszerű, barna ingben és egy farmernadrágban -, és átsétált a
közeli dokkokhoz. A feje még mindig észvesztően zúgott, de amennyire tudta,
kizárta, és inkább a feladatára koncentrált. Bár ez nehézkes volt, lévén, hogy
szinte nem volt semmi dolga, csak szobrozni, és nyújtani a kezét. Már ha odaér
időben. A karórájára pillantott, aztán morogva szaladni kezdett.
– Basszus! Két percem
van!
Az út gyalog legalább
negyed óra, és taxit fogni is tovább tartana két percnél. Ezért más ötlete nem
lévén olyanhoz nyúlt, amihez nem akart… Aztán szinte száguldott futtában, és
még éppen időben vágódott be a hajójához. A fekete szépség ott állt,
leeresztett rámpával, mintha az idők kezdete óta ezt tenné. Pedig csak egy
napja volt ott. Rion felcaplatott a rámpáján, aztán benyúlt egy ponton a
borítás alá, mire kiugrott egy leolvasó panel. Rányomta a tenyerét, a
zsilipkapu pedig azonnal felpattant. Gyors léptekkel a raktárba ment, és már
megszokásból az árura nézett, aztán a pilótafülkébe is benézett, lezárta azokat
a helységeket, amiket nem akart, hogy bárki is meglásson - a szervizszoba
munkapadját meg főleg -, végül kiment a rámpa végére.
A pöttöm sullusti két
twi’lek társaságában épp akkor fordult be az ajtón, és Rion felé vették az
irányt. Késtetek - bosszankodott.
Mikor odaért a
háromfős csapat a rámpához, a sullusti tört basic nyelven kérdezett:
– Rion Starborn?
– Igen, az vagyok -
mondta a megszólított, és odanyújtotta a bizonyítványát.
– Hol az áru? -
kérdezte türelmetlenül az alacsony alak.
Kedvesebben, a fenébe is, a seggem épségét kockáztattam
miattad
- gondolta borúsan Starborn.
– Erre tessék -
erőltetett normális kifejezést magára, és felvezette a csapatot a hajó
belsejébe.
A raktérben álló négy
faládára mutatott, amiket a két twi’lek azonnal elkezdett levinni a hajóról. A
csempész - igen, Rion Starborn egy csempész volt - türelmességet színlelve
figyelte, ahogy a két erős férfi két-két ládát felkapva lecammog a rámpán,
aztán a sullustit követve ő maga is lement. Megvárták, mire visszajött a két
jómadár, az egyik jelezte, hogy minden rendben, aztán a hajó tulajához
fordultak.
– Úgy tűnik, nincs
gond. Megérdemli a pénzét - mondta a sullusti, és egy borítékot nyomott Rion
kezébe.
A csempész
megszámolta a tartalmát, aztán csak bólintott, és végignézte, ahogy elhagyják a
dokkot. Csöndes zúgás hallatszott, aztán minden elcsendesült. A csempész újra
ránézett a pénzre, aztán ennyit mondott:
– Na, ma már nem
pancsolt sör lesz estére.
*
Dron Skyhawk sosem
szeretett egy bizonyos személlyel együtt dolgozni. De újra és újra vele együtt
osztották be, és már attól dühös lett, ha csak a közelében kellett lennie.
Dress Fartezből valamiért olyan aura áradt, ami zavarta a férfit, szinte
undorodott tőle, de a pontos okot nem tudta. Bár, talán nem is akarta megtudni.
A franc egye meg, rühellem ezt a rohadékot - morgolódott aznap
sokadjára Dron.
Éppen csak
elkezdődött az aznapi műszak, de a gépzsíros kezű férfi már most alig bírta
türtőztetni magát. Pedig most épp nem is látta, mivel amaz a hajó belsejében
ügyködött, Dron meg a hajtóműbe merült el a könyökéig. Meglehetősen mocskos és
fárasztó volt, mikor szállítás helyett szerelni osztották be, de minden
elviselhetőbb lenne Dress Fartez nélkül. A tíztagú teherszállító csapat nagy
része ellenszenvet érzett iránta, de a főnökség meg volt elégedve vele, így nem
panaszkodhattak. Dron kifejezetten utálta, de ő újfiú volt, Fartez pedig
elvileg tapasztalt, így rengetegszer vele osztották be, hiszen tanulhat tőle.
Meg egy frászt. A főnökségen kívül mindenki észrevette a fiatal Skyhawk
tehetségét, és mindenki tudta, hogy a múlt heti kalóztámadásnál se Fartez
képességein múlt a szállítmány sorsa, hanem Dron Skyhawk őrült pilótáskodása
húzta ki őket a csávából. Persze ezt a főnökségnek mondhatták, egyszerűen
kiröhögték őket, Dront pedig a családja miatt lenézték, mondhatni emberszámba
se vették, egyszerűen kellett nekik még valaki, aki elvezeti a hajókat, és ha
olyan a helyzet, nem kár érte. Tudta ezt, mégis itt dolgozott, egyszerű
kényszerből. Jobb lenézve, de megfizetve
éldegélni, mint nincstelenként megdögölni egy sikátorban - vallotta a
fiatal pilóta.
– Hé! Hogy áll a
hajtómű? - dugta ki a fejét Fartez a hajóból.
Dronnak erővel
kellett visszafogni magát, hogy ne vágja hozzá az épp kezében szorongatott
hidrokulcsot. Pedig már örültem, hogy nem
látlak!
– Nemsoká kész -
mondta nyugalmat színlelve, miután visszanyelte a hirtelen eszébe jutott
szidalmakat.
– Szólj, ha segítség
kell - hozta elő a legundorítóbb énjét amaz. – Elvégre, te nem értesz még annyira
a teherhajókhoz.
Középiskolás korom óta repülök, és hajókat szerelek, te
patkány
- gondolta Skyhawk fogcsikorgatva. Nem mondott inkább semmit, újra elmerült a
gépzsíros alkatrészek között. A hibás
rész már meg is volt, valami fémlap beszorult az áramkörök közé, rövidre zárva
azt. A pilóta fél kézzel feszegette, de mindene csúszott a zsírtól, ezért nem
igazán sikerült. Végül előkapott egy mezei csavarhúzót a mellényzsebéből,
amivel könnyen kipattintotta a lemezt, és lehajította a hulladéknak kinevezett
alkatrészek közé.
Megtörölte izzadó
homlokát, aztán visszarakott mindent a helyére, visszacsavarozta a borítást, és
beordított a hajóba.
– Futtass le egy
diagnosztikát, már jó kell legyen!
Néhány percig csönd
telepedett a hangárra, aztán egy fojtott „működik” hallatszott a
pilótafülkéből, Dron pedig megkönnyebbülve ment az ital automatához.
Legalább ez megvan. Már csak a nehezebbik fele van hátra:
kibírni a repülés alatt. Megint hallgathatom, hogy mennyivel jobbnak hiszi
magát nálam, ha meg baj van, megint én húzom ki a seggét belőle, hogy aztán
megint ő legyen a hős. Mondhatom, baromi jó.
Valahogy viszont
eltelt ez a nap is anélkül, hogy bármi zűr lett volna. Fartez ennek láthatóan
nem örült, egészen azóta morcos volt, mióta beértek a Korélia körüli
hajóforgalomba. Dron egyáltalán nem volt nyugodt, feszélyezte a munkatársa, de
kicsit örült annak, hogy nem történt semmi olyan, amit ellene fordíthatna.
Kezdett hosszúra nyúlni a hazugságokkal teli feketelista, nem akart
megkockáztatni egy kirúgást.
Késő este keveredett
az ágyába, ráadásul még mindig bűzlött a munkától, de nem érdekelte, csak
aludni akart már. Tudta, hogy a következő nap sokkal jobb lesz, mert végre nem
azzal a rohadékkal lesz beosztva, ráadásul betervezett szállítás sincs. Imádott
repülni, de jobb szerette volna nem elnyújtani a munkaidejét, és foglalkozni
kicsit a barátnőjével is.
Másnap már megbánta,
hogy ruhában aludt el, ami ráadásul koszfoltos és büdös is volt, kénytelen–kelletlen
benyúlt a fiók mélyére, és előkaparta a tartalékot, ami csoda, ha még ráment.
Már amikor megkapta, akkor is szűk volt.
Az aznapi társa,
Frank vigyorogva várta a hangár bejárata mellett, és vigyora még szélesebb
lett, mikor meglátta Skyhawk egy számmal kisebb nadrágjából kikandikáló
zokniját.
– Ne röhögj, mert
lecsaplak - morgolódott a nevetség tárgya, aztán bedobott egy tízkreditest az
automatába.
– Jól van, jól van -
fogta kissé vissza magát Frank. – Este jössz piálni? Fartezen kívül mindenki
jön.
– Csábító, de ma
kihagyom - válaszolta, és fintorogva meghúzta a hideg stimteát. – Ennek még
mindig borzalmas az íze.
– Nekünk ilyen jár.
Barátnőzés, vagy valami totál más ok?
– Beletrafáltál - vigyorodott
el Dron. – Nem láttam egy hete, hiányzik.
– Elhiszem, tesó -
veregette meg Frank a vállát. – Na, dologra!
A munkaidő gyorsan
telt, Skyhawk sokkal felszabadultabban érezte magát a nála néhány évvel öregebb
srác társaságában, nehéz volt levakarni a vigyort a szájáról. Furcsa, de a két
hajó is sokkal gyorsabban kész lett, mint máskor, így volt idő egy jó kávéra,
és még több beszélgetésre. Szerencsére aznap a főnökség se küldött ki
ellenőröket, pedig ezek mostanság meglehetősen gyakoriak voltak. Jól mondják,
jó társaságban repül az idő!
Este Dron már
izgatottan zuhanyozott le, és öltözött föl. Egyrészt örült, hogy végre leveheti
a koszos munkaruhát (meg belökheti a másikat a mosógépbe), másrészt végre
találkozhatott Kenkóval. Igaz, kicsit furcsállta, hogy a lány nem kérte, hogy
menjen el érte, hanem azt mondta, találkoznak a bárban. De a szerelmetes férfiú
nem foglalkozott ezzel, inkább ránézett a fali holoórára, aztán kényelmes
léptekkel kilépett az ajtón.
Meg se próbálkozott a
lifttel, hónapok óta nem működött, szóval lassan lelépcsőzött a negyedik
emeletről, kiment a főkapun, és bevetette magát az utca nem túl nagy
forgalmába. Meglehetősen korán volt még, de a lepukkant kocsmák előtt már
részegek szédelegtek. Dron jobbnak látta kikerülni őket - főleg azt az elég
agresszívnek tűnő barna zabrakot, aki épp kitántorgott a „Csészealj” nevű
kocsmából –, és a lehető leggyorsabban elérni a „Mérges bantha” bárt a
következő kerületben. Nem volt messze, de a kerülgetések jelentősen megnövelték
az út időtartamát, ami végül fél óra lett.
Skyhawk bekukkantott
a szórakozóhelyre. Nem voltak sokan, éppen csak néhány pipázó twi’lek ült az
asztalnál, meg két öreg rodiai diskurált a saját nyelvén. A másik helyiségben lehet - gondolta a férfi, aztán lassan elindult
a félhomályba vesző lyuk felé, de félúton megállt, és intett a csaposnak.
– Két koréliai sört
kérek - mondta, és előkaparta a pénztárcáját.
A pultos frissen
csapolt italokat adott neki, szóval Dronnak meglehetősen mélyen a zsebébe
kellett nyúlni. Ez van, ez drága hely.
A söröket szorongatva
folytatta az útját, és az egyik sarokban meg is pillantotta azt, aki miatt
jött. Sötétbarna haján megcsillant a hangulatlámpák fénye, fekete, sokat takaró
ruhája kiemelte gyönyörű alakját, még így, ültő helyzetben is.
Mikor meglátta
párját, egy furcsán erőltetett mosolyt küldött felé, de mikor az megcsókolta
volna, elhúzódott.
– Miért…? -
értetlenkedett Dron, de sejtette, mi lehet a háttérben.
– Nem randizni jöttem
ma - mondta Kenko csendesen, aztán sóhajtott egy nagyot, mintha nehezére esne
kimondani. – Szakítani akarok.
A férfi pár
másodpercig értetlenül nézett, aztán már csak meredt maga elé. Az előbb már
sejtette, hogy ez jön, de nem volt rá felkészülve, így pár percig magába omolva
ült, mire a lány megtörte a csendet.
– Nem miattad!
Csak...
– Találtál valaki
mást? - vágott a szavába szenvtelen hangon.
Kenko szomorkásan
bólintott, Dronnak pedig felforrt az agyvize, de nem szólt semmit.
Másodpercekig nézte a még teli poharát, aztán hirtelen felállt.
– Rendben - nyögte
csendesen, és elviharzott, nem kevés kíváncsi tekintetet magára vonva.
Kifelé menet meglökte
egy kabátos férfi vállát, de túlságosan el volt merülve a gondolataiban,
minthogy észrevette volna. Az kíváncsi, ám de nyugodt tekintettel nézte, amíg
el nem tűnt a szeme elől.
Ennyire kellettem? Egy pótléknak, amíg nem talál valami
jobbat? Fenébe már! Tudtam, hogy nem kéne megbíznom ennyire senkiben, éreztem!
A francba, a francba, a francba!
Szinte futott, de
aztán mielőtt hazaért volna, bekanyarodott egy útszéli kocsmába, és olcsó rumba
fojtotta bánatát.
*
Rion feje végre-valahára
nem zúgott olyan erősen, és a kabátja is tiszta volt. Hamarabb megszáradt, mint gondoltam. Ránézett a karórájára, de még
mindig délután volt, és nem akart ilyen korán iszogatni - az előző napi
tapasztalatai miatt pedig berúgni sem volt jó ötlet. Így hát, fogta magát, és
meglátogatott egy nem túl drága éttermet, ha már úgysem ebédelt. Ahogy belépett
az ajtón, egyből kellemes illatok fogadták, ráadásul a hely maga is
meglehetősen barátságosnak tűnt. Néhány ember és egyéb létforma ült az
asztaloknál, a pultnál meg egy pufók, félvérnek tűnő férfi simogatta hosszú
szakállát. Starborn kezdeti aggályai el is szálltak, és jókedvűen odalépett a
pulthoz.
– Egy sült
traladonbordát kérek, jó fűszeresen.
– Azonnal kész -
mosolygott rá a férfi. – Üljön csak le, a droid majd kiviszi önnek.
Rion leült, és
valóban nem kellett sokat várnia, tíz percen belül ott gőzölgött előtte a
finomság. Jóízűen beleharapott, és örömmel tapasztalta, hogy jól átsült, és tényleg
nem spóroltak a fűszerrel, a különböző bolygókról származó különlegességek
egyszerre csiklandozták és csípték az ízlelőbimbóit, amitől örömében még a
könnye is kicsordult. A Nar Shaddaa éttermeiben nem ehetett ilyen finomat.
Sokáig időzött ott,
még repetát is kért, aztán jól elbeszélgetett a pultossal is, akiről kiderült,
hogy egyben szakács is. Annyira összebarátkoztak, hogy megadta neki az előbbi
traladonborda receptjét is, és megígértette Rionnal, hogy ha újra a Korélián
jár, mindenképp nézzen be.
A csempész mosolyogva
jött ki az ajtón, és észrevette, hogy már alkonyodik.
– Itt az ideje egy kis
ivásnak, aztán holnap „haza” - mondta csendesen csak úgy magának, és megindult.
Meglehetősen messze
lévő bárt választott, de nem bánta, mivel korábbi tapasztalatai szerint első
osztályú a sörük. Nagyjából két óráig tartott, mire odaért, szóval meglehetősen
szomjasan nyitott be az ajtón… Hogy aztán egy fiatal srác a vállába ütközve
majdnem elsodorja. Láthatóan maga alatt volt, és valószínűleg észre sem vette
őt, Rion kíváncsian nézett utána, aztán a bár belseje felé fordult. Páran még
érdeklődve bámulták az ajtót, ahol a srác kiment, de hamar visszafordultak az
italukhoz, és kezdtek beszélgetni. Starborn egyet lépett, balra fordította a
fejét, és egy szomorúan maga elé meredő lányt pillantott meg.
Már értem.
Ennél jobban nem
akart belefolyni a dologba, inkább a pulthoz lépett, és kikért magának egy
pohár sört. A lány akkor már kifelé tartott, el is ment mellette, Rion pedig
akaratlanul is bánkódást érzett felőle. Hát,
fiatalnak lenni már csak ilyen.
Visszafordult a
söréhez, aztán az este hátralévő részében lassan iszogatva gondolkozott azon,
hogy nem is olyan rossz magányosan élni.
Reggel végre nem
fejfájással ébredt fel, egészen frissen szedelőzködött. Megtapogatta a kabátja
belső zsebét, a fémhengert érezve nyugodt sóhajjal kiment az ajtón. Lement a
földszintre, bekopogott a tulaj lakásába, leadta a kulcsokat, és elindult a
dokk felé. A kis táskája szinte súlytalanul pihent a vállán, és azon gondolkodott,
hogy a tartalma elférne az egyik zsebében is, kár hurcolnia. Mindene a hajón
volt, és élete nagy részét ott is töltötte. Sokszor örült, ha a dokkdíjat ki
tudta fizetni, ha egy bolygóra ment, szinte luxusnak számított egy koszos szoba
bérlése is, olcsóbban kijött, ha a hajón berendezett hálószobában aludt.
Persze, ez az eset nem ilyen volt, mivel előtte nyélbe ütött egy jó üzletet a Mimbanon,
és volt pénze. De most, hogy a számlája jelentősen megduzzadt - mivel előre
gondolkodva az előző fuvarár nagy részét oda rakta –, ahogy az előző napi
készpénztől a zsebe is, úgy gondolta, egy-két hétnyi „szabadság” nem ártana.
Bár nem akart nagy luxus helyekre menni, de a Manaan csábítóan hangzott.
A dokknál kifizette a
díjat, aztán rövidesen a pilótafülkében üldögélt, biztosan fogva a kormányt, és
elhagyta a bolygót. Nem tudta, mikor tér még vissza ide, de azt igen, hogy
egyszer biztos. A Korélia szinte vonzotta a csempészeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése